Minden nap hallunk valamit csodálatos országunk oktatási rendszeréről. Vagy megvertek egy tanárt, vagy egy tanár vert meg egy diákot, nagyon inkorrekt (és ez finom megfogalmazás) a KLIK és a sor a végtelenségig folytatódhatna.

Felmerül a (költői) kérdés: mi van akkor, ha nem is az emberekkel, hanem magával az oktatási rendszerrel van baj? Kedves politikusainknak, volt oktatási minisztereinknek, államtitkárainknak és a jelenlegi vezetőknek észre kellene venniük azt, hogy nem biztos, hogy ami 50-60 évvel ezelőtt működött, az ma is menni fog. És miért nem? Mert ez már egy teljesen más generáció. És valahol Európában (hozhatnám Finnországot is példának, de most nem) van egy „Summerhill” nevű alternatív iskola. Alternatív? Hmm. Akkor biztos mindenki idióta, aki odajár.. De nem.. A „Summerhill” fennállása óta ontja magából ki a jobbnál jobb művészeket, sportolókat, diplomás szakembereket.

És akkor egy kis történelem…

Az iskolát 1921-ben alapította Alexander Sutherland Neill. Az intézményben minden héten gyűlést szerveznek, s megbeszélik az aktuális problémákat. A diákok maguknak állítják össze az „órarendet”, amelyben a művészeteken keresztül a színjátszáson át, a matematikáig mindent lehet tanulni, s meg is tanulnak mindent, amit akarnak és amit szükséges. Itt az igazgatónak, a diákoknak és a tanároknak ugyanakkora szavazati joguk van. Neill úttörőként egyfajta demokratikus oktatási rendszert alapított meg, melynek alapját a pszichoanalitikus pedagógia adta. Bár rengeteg támadás érte, főleg azért, mert úgy gondolták, hogy a diákok fejetlenül azt csinálnak, amit akarnak és a tanárok nem teszik a dolgukat. Ám épp ellenkezőleg van ez a való életben. A tanárok nem büntetnek (hiszen Neill maga is a büntetést bűnnek tartotta), hanem struktúrát építenek, hagyják őket kibontakozni, mégis formálva a gyerekeket közvetett módon. Röviden kifejezve: hagyják a gyerekeket gyereknek lenni.

                                                                (summerhill-i gyerekek)

Ezzel szemben Magyarországon megnyomorítják a kicsiket (és egyben a tanárokat is, a szülőkről nem is beszélve) a minden napos testneveléssel, a kötelező tárgyakkal, a két tannyelvű oktatással, ami nem biztos, hogy egy óvodából kikerült gyermeknek való. A napi nyolc órás „robotról” nem is beszélve.

Nem kell nekünk is egy summerhill-i oktatási rendszert kialakítani, de elkezdhetnénk alternatívákon dolgozni, hogy a gyerekek motiváltak legyenek, a tanárok ne égjenek ki, s örömmel járjon mindkét fél iskolába. 

Néhány javaslat: 

A motiváció egy önmagát erősítő folyamat, ami ha egyszer kialakul, akkor nagy valószínűséggel meg is marad, ha teszünk érte. Több interaktív programmal az iskolában könnyen ki lehetne alakítani a motivációt a tanulás iránt (negatív visszajelzés kerülésével). Elengedhetetlen lenne szinte mindenhol és minden tárgyból a csoportbontás, hogy még könnyebben és jobban együttműködve menjen a dolog, s így a hátrányos helyzetű gyermekek sem éreznék magukat kirekesztve (persze csak akkor, ha jól vannak ezek a csoportok kialakítva), sőt több tanárt is lehetne foglalkoztatni. Csíkszentmihályi Mihály (akinek gondolatainak alkalmazása a pedagógiában szintén megérne egy szösszenetet) szerint elengedhetetlen, hogy a gyerekek szeressék azt, amit csinálnak, hiszen csak így alakul ki a Kreativitás (a „K” szándékos, mivel a fentebb említett szerzőnél ez jelenti az újító, alkotó szellemet), ami mozgatja előre a világot. Ez csak néhány dolog a sok közül, amit fel lehetne sorolni.

Nem kell egyik napról a másikra megváltani a világot, de el kell kezdeni azon gondolkodnunk, hogy mi lesz a mai kisgyerekekből, ha felnőnek. Biztos, hogy egy idegroncs generációt szeretnénk?...

Az írás szerzője Szűcs Szabolcs, a ZöldFront tagja.